Mikor… ( Kinguskának)

Kicsiny kis bimbócskámból

 fakadó

szűztiszta virágszálam

 vagy nekem.

Te tettél anyává,

mikor lüktetett vérünk eggyé keveredve.

Te tettél azzá,

mikor először gyöngyház szemedbe néztem,

egy nagyon szikrázó vasárnap délután,

 azon a télen.

Mikor magzatmázzal törékeny testeden

aggódva mellemre vettelek,

hogy vajon jó anyád leszek-e. 

Mikor először mosoly fakadt arcodon,

egy gyönyörű éjszakán,

emlékszem,

ekkor szóltál

olyan kedvesen

 kékfényű szemeddel hozzám. 

Mikor betegágyadnál féltőn néztelek

s merengtem,

hogy mivé leszel te

s én,

 ha már nem leszel velem.

Mikor először mondtad ki nevem,

mikor tipegtél elém ölelőn,

mikor  búcsúztál, oly őrjítőn  

állva könnyeid zuhatagában.

Mikor nevetve felém futottál,

és átölelted szuszogva nyakam,

ilyenkor nem tudtam  hol kezdődik magam,

s te. 

Akkor, mikor együtt

nevettünk,

hintáztunk,

 a felhőket néztük,

vagy mikor a csendet figyeltük

összebújva

csak mi ketten.  

Amikor velem sírtál,

mert nagyon fájt a lelkem.

Mikor esti mesémen együtt aludtunk el,

mikor derűs reggel

 kincseid repítetted:

csókod és nevetésed.

Mikor először rajzoltad meg

anyaságom

  hótiszta papírra

szereteted

színeivel.

Mikor először olvastál nekem.

És sokszor

mikor (ma is) nekem szeretetet

vallottál,

patakokban folyt a könnyem.

Mert te tettél anyává,

édes, drága

 kincsem.