Mikor… ( Kinguskának)

Kicsiny kis bimbócskámból

 fakadó

szűztiszta virágszálam

 vagy nekem.

Te tettél anyává,

mikor lüktetett vérünk eggyé keveredve.

Te tettél azzá,

mikor először gyöngyház szemedbe néztem,

egy nagyon szikrázó vasárnap délután,

 azon a télen.

Mikor magzatmázzal törékeny testeden

aggódva mellemre vettelek,

hogy vajon jó anyád leszek-e. 

Mikor először mosoly fakadt arcodon,

egy gyönyörű éjszakán,

emlékszem,

ekkor szóltál

olyan kedvesen

 kékfényű szemeddel hozzám. 

Mikor betegágyadnál féltőn néztelek

s merengtem,

hogy mivé leszel te

s én,

 ha már nem leszel velem.

Mikor először mondtad ki nevem,

mikor tipegtél elém ölelőn,

mikor  búcsúztál, oly őrjítőn  

állva könnyeid zuhatagában.

Mikor nevetve felém futottál,

és átölelted szuszogva nyakam,

ilyenkor nem tudtam  hol kezdődik magam,

s te. 

Akkor, mikor együtt

nevettünk,

hintáztunk,

 a felhőket néztük,

vagy mikor a csendet figyeltük

összebújva

csak mi ketten.  

Amikor velem sírtál,

mert nagyon fájt a lelkem.

Mikor esti mesémen együtt aludtunk el,

mikor derűs reggel

 kincseid repítetted:

csókod és nevetésed.

Mikor először rajzoltad meg

anyaságom

  hótiszta papírra

szereteted

színeivel.

Mikor először olvastál nekem.

És sokszor

mikor (ma is) nekem szeretetet

vallottál,

patakokban folyt a könnyem.

Mert te tettél anyává,

édes, drága

 kincsem.

Örökségem

Halálodban sorsom.

Bennem mozdulatod.

Gyermekeimben véred.

Arcomon mosolyod.

Anyu, én te vagyok.

Vízcsepp tenger

Arcomról hull alá,

végigszalad testemen.

Mint forró láva

gyűlik alattam.

Tengerré dagad,

égőn átkarol,

mindent megcsókol.

Elmerülve benne,

ernyedten hagyom,

hogy a párás ködben

ez a vízcsepp tenger,

lágyan szeretkezzen velem.

Úton

 

Harsogó búzatábla,

fehér akác virága,

mézelő méhek  a kaptárban,
csillogó pléhkrisztus,

„Ugye tudod, mi

volt a Holokauszt?”

Árokban  a gólya, nincs

jelentése a szónak, 

mégis oly érdekes nekem,

nagyon drága

az ingyen szerelem.

 Sápadt emlékek,

fényes zenészek,

udvarban kapáló,

 kalapos kertészek. 

Úton és útfélen,

mint kilométerkő

bukkannak fel

ezek a képek.

                     

Zápor

Angyalkönny hullik.

Záporként zúzza széjjel

nyárvégi éjben

a szerelem illatát.

Egyre esik odakinn...

                      

Derűbalzsam

Oly illanó a nappal,

már csak a csend

marasztal asztalánál.

Vacsorát tálal 

remegő kezén,

betakar puhán

csillogó egén,

harmatmézzel.

Aludj jól, súgja a

végtelen derű,

s balzsamként ül

a nap visszhangja

arcomon.

Szárnyalás

Lélektánc a felhők felett.

Ezernyi szárnyaló pehely –

mi hószín szárnyán magasan lebeg.

Szédülten széttekint a lét tetején.

Tegnap után belenéz a (hol)napba.

Mámortól cikázva leér,

 s megperzselten visszatér –

 a mostba…

 Szárnyalás (grafit, papír)

Tavaszi élet II.

Cserebogár tenger,

sárga repcemező,

ember –

szőlőt metsző. 

Magot vető kéz,

boronáló gép,

minden újra él

otthon –

csak anyu halott.

Színváltó

 Rozsdabarna, padlizsán, lila,

fűzöld, éjkék és pisztácia.

Aranyban játszó sárga,

vörösben izzó narancs –

így válnak színekké a szavak.

Fényeshideg, tompameleg

bársonyba szövött szóselyem.

Festek vele képet,

hogy  hangokból

írt szavaim,

soha ne feledd.

Vihar után

 

Villámcsapás vágta ketté

a tegnapot és a mát.

Tomboló vihar söpört az éjben,

robaja felülírta a nap zaját.

A reggel selyemfénnyel köszöntött,

majd átölelt egy szelíd napsugár.

Vihar (akril, vászon)

Esti képek

Harmat nélkül, száraz hideggel köszönt az est,

a holdsugárban levetem  életem  koszos rongyait.

Tompa tudattal állok jövőm zuhatagában,

s engedem magamra a holnap vágyait.

Leheveredek jelenem kifehérített álmaiba,

lepedőmre hűvös  felismerés veti magát hanyagul.

Lomhán nyúlik el mellettem, és régi udvarlóm

a fásultság ölel hosszan, s ringat magával reggelig.

Útközben, kabátban

Ébredő vágy csókolja végig a város aszfaltját,

szellő ruhába bújva, lágyan megsimítja kabátját

minden hajnali járókelőnek.

Kabátról hangtalanul tovább áll; arra vigyázva,

nehogy a járdaszegélyben megbotoljon; virágra,

fűre, fára,minden zöldellőre.

Kiül a nyitott ablakokba, a szürke háztetőkre,

a magányos padokra, a park feletti felhőkre,

a sárga szegélyű homokozókra.

Onnan ontja szét friss igézetét, hátha beteljesülnek

ma az éjjel ringatott édes mesék. S újra beleülnek

a boldogság morzsái a kabátzsebekbe,

hogy útközben, ha szükség van rájuk; mint cukorkára,

zsebkendőre, vagy megfakult bérletigazolványra;

mindig kéznél legyenek.

Kutyám a kétely

Mint habzó szájú, veszett kutya,

ami nadrágomba csimpaszkodva,

fogát vicsorítva akaszkodott rám,

úgy követ a kínzó kétely

a nagyszobából kijövet.

Mellém furakszik

a fürdőkádba is.

Elnyúlik illatos, forró fürdőmben,

melyben ernyedt testembe zárt,

zaklatott szívem tisztálkodik.

Csordogáló nyála

lassan jegesre hűti vizem,

s én vacogva fekszem.

Kutyám, lábam nyaldosva,

mellettem sokszor felvonyít,

mikor hallom jöttöd.

Benyitsz hozzám,

és dézsából ontod

szerelmed rám.

Elhűlt vizem felforrósodik

Kétely kutyám,

bundát rázva

lassan feltápászkodik,

s nyüszítve eloldalog ,

lábnyomát szívemen hagyva.

Te puha törölközőt fogsz,

s felitatod nyomait. 

A kis királyfi dala anyjához ( Oedipusi szerelmem II.)

Feltétel nélkül fogadtál,

mikor megteremtett apám

méhed labirintusán.

Életburkom trónusában ülve

éreztem,

szíved csak értem lüktet.

Örökre bevéstem

agyamba tested illatát,

mikor karod először magába zárt,

s én hozzád bújtam anyám.

Tudom, kezem arcodra

férfiként is majd  mindig  így borul.

Dalod ringó fészkén alszom el.

Csókjaid gézfátyolán át lelkem sebe gyógyul.

Mikor éhes jajszóm illeti melled,

te boldogan adod, s én

forró csókkal szívom éltető nedved.

Szemedben mindig szerelmem tüzét lelem fel.

Anya gyermekével (olajpasztell, papír, fotó, számítógépes grafika)

Oedipusi szerelmem

Mikor apád belém oltott,

már akkor szerettem mosolyod.

Titkos kapocs fűz hozzád,

hónapokig hallgattad szívem dalát.

Első ölelésed egy életre szólt.

Reményem,

hogy arcom lágyan mindig így simítod.

Altatóval ringatlak.

Fájdalmaid csókkal borítom.

Testemből táplállak.

Szememmel tükörképemnek látlak.

Haikuk az élet szépségéről

   Pillangó

Kis villongó,

gyerekszájat rikkantó,                               

tarka pondró.

 Naplemente

Földbe harapó,

piros karimás kalap                                   

még a mai  Nap.

 Álom

Jövő s  múlt idős,

elképzelt,  valós  képek,                              

agyamban élnek.

 Szülés

Belőlem éled,

ős megtestesülés és                                       

női szenvedés.

Köd

Mottó: „Mit vársz bolond, mért' állsz a hulló esőn?”  *

Ködcseppek hullnak,

lelkedbe folynak,

kék pille szárnyán

elterül a holnap.

Szivárványtetőn

aranyszőkén állsz.

Te nem látod.Hisz
bíborszín köd szitál.

                               *Demjén Ferenc. Mit vársz bolond

A szeretet koldusa

Maszatos karját nyújtja,

alamizsnát kér,

hogy tengetni tudja 

utcára dobott életét.

Felfordított tenyerében

ott van minden kincse,

zsírpapírba csomagolt

koldus élete…

Tavasz a télben

Egy verőfényes

délután lehelt rám.

Csillogó jégdarabban

láttam meg a napot,

nem takarta el felhő,

hideg volt még, fagyott.

Egy gerle erőtlen burukkolt,

a fákon még jégvirág nőtt,

de már ott  guggolt

a tavasz a bokrok közt.

Hajléktalan tavasz

Langymeleg madárcsicsergést húz magára.

Délben, mikor szeretője a nap rákacag,

egy félholt légy zümmög az ablakon.

Még csak hajléktalanként ül, szunnyadó

rügybe burkolva  a tavasz a padon.

Káosz

Kengyelből szabaduló gondolatok,

ámokfutó, vakmerő lélek,

otthontalan, nehéz ölelések,

sisteregve tapogató vágyak keveréke;

zörrenő, fehér ajtótábla zajába olvadva.

a zsákmány

 

mardos az egyedüllét    

kitépte húsom legjavát

biztos hogy holnap

belehalok 

mert nem kötheted már be

soha semmivel

ezt a véres húscafatot   

lóg rajtam

mint egy vörös jel

vonzó szagú

 zsákmányként   

fityeg belőlem

bomló bűze

néz veled szembe 

vinnyog agyadhoz érve

 üvölt

hogy leterítsd

 és magadévá tedd –

de elviszi a

 dögmadár

Csodakert

A kertkapu, melynek gyerekkoromban

nem volt sokáig kilincse, zárja

 – s nyikorgott, mikor belöktem –

tárva – nyitva volt.

Sokszor éjjel sem hajtottuk be,

noha kincsekkel volt tele a kert.

Tavasszal örömtáncot látó krókuszok,

a rózsaszín sárgabarackvirág-zápor,

az illatozó gyöngyvirágtábor.

Zöld selymű sóskatenger,

s vörösen izzó paradicsomok sora –

mosatlan nyári szomjat oltva.

Címerüket lobogtatva

a mézédes aranysárga kukoricák,

esti harmatban taposott

ragacsos meztelencsigák.

Nyári duruzsoló cserebogarak zenéje,

a fecskék vihar előtt cikázó vad repülése.

S a ,,cseresnyefák” –  

a májusinál mindig a nagylétra állt,

és a nagyok kiváltsága volt

felülről köpni róla a magot.

Sárgán lángoló szőlőlugas

nyárutó mézes szőlőjével.

Évszakok színe,

íze, hangja ki –be járt

a csikorgó, nyitott kapun át.

Ma a fűszőnyegen ezüstlő emlékharmatok

cseppje hullik a kapunál:

a hátsó teraszon sütkérezett a boldogság,

a szárítókötélen lógott a nyári tisztaság

szaga, melybe anyánk öblítette holnapunk.

Mindez földből markolt,

kezem közt málló,

rögös tegnapok.

Az udvarban növő árnyas diófa,

lánykoromban még vézna volt, mint én.

A szálfaegyenes mogyorófa,

ma már a házat takarja,

s itt van a gyerekek taposta Tanulófa,

csenevész almától roskadozva.

Most is látom, hisz most is itt van

szerelmeim lábnyoma,

gyermekeim pillangót kergető kacaja,

apám kérges keze nyoma,

anyám halvány mosolya.

Ma már a kapu zárva van,

tündöklő emlékkulcsa

szívembe rejtve.

És elhagyni nem fogom soha,

mert örökké bennem él

puhán, aranylón a csodakert.

                                                                     

                             Apám kertje  (akril, vászon)

A Végtelenről (Majdnem szonett a Végtelenről)

Bennem élsz,
mint hangszerben a hang,

tengerben a kékség,

kottában a dal,

kútban a mélység.

Mint csendben a zaj,

anyában a féltés,

tejben a vaj,

gyermekben a kérdés.

Napban a fény,  

fában az odva,

nektárban a méz.          

Temetőben a holtak,   

egészben a rész,         

tegnapban a holnap.

      

Így vagy bennem, te Mindenség

és benned élek én, Végtelenség.

Fohász

Hajolj le értem

lángoló Golgotámhoz,

emelj az égig!

Vígy egészen a fényig

és tarts ott mindörökre...

                          Golgota (olajpasztell, papír)