Adj

Adj új esélyt és új reményt,

 új napot és új hangot,

 amivel kérve adhatok.

Adj új utat és új imát,

 új éjjelt és új álmot,

 amivel előre látok.

Te vagy...

Te vagy bennem igazán otthon.

Minden puhán és melegen ölel körül.

Ringató karod, mint anyám öle egykor.

Minden elmúlik ilyenkor: a nagy fájdalom,

mi már vendégként magánál marasztott.

A kétség és sok kérdés: hol, s hogyan

lesz majd a vég, s remélve veled vagyok.

Lélegzetvételem melletted kiegyensúlyozott.

Zihálásom csak lázálmaimban hallom.

Kék

Kerengő kékség,

mesélő mélység,

kéklő kavalkád,  

felém gomolyog

tőlem mosolyod,

oda és

visszaér

a kékebb,

még kékebb

kék.

Az Angyal szárnyalása

Egyensúlyozva állt a korláton a város felett,  a hegyen. Testén mindenhol horzsolásnyomok. Hátán hófehér szárnyak, puha tollpihével borítva. Az egyik kissé megtörve lógott, valami szivárgott belőle. Végigcsorgott a szárnyvégen, lehullott a földre. A porba csöppenve elterült, majd szív formába, tócsaként állt össze.

A tócsában a szikrázó kék ég és a felhők tükröződtek. Az volt szárnyalásának színhelye.

Most azonban meg kellett pihennie a hegyen, mert fájdalmai voltak.

Nemrég  tanult meg repülni. Még nem volt gyakorlata, ezért megtörtént az, amitől óvakodott: nekirepült a falnak és megsérült.

Félt a sérülésektől. Sokáig ezért sem szánta rá magát, hogy a fellegekbe emelkedjen. Félt a falaktól, vajon hogyan tud felettük átsuhanni, hogy ne történjen baj. Félt a zuhanástól, és a mélységtől. Attól a leginkább. De mindent felülírt a repülés mámora. Arra már régóta vágyott.

Segítséggel sikerült neki az első szárnysuhintásokat megtennie. Volt valaki, aki támogatta. A Mester, akitől megkapta élete első szárnyait.

 Gyönyörűek voltak. Fehér tollpihék sűrűn egymás mellé kötözve, a végén csillámló opálkövekkel. Angyal, amikor először kezébe fogta őket, gyöngyként potyogtak rá a könnyei. Ázottan vette magára , közben elképzelte, hogy milyen jó lesz majd felemelkedni velük. Ahogy a hátára csatolta, abban a pillanatban érezte, hogy lebeg. Csapkodni kezdett és egyre magasabbra került a levegőben. Lassan elhagyta a hegyet és vele együtt a Mestert is.

Próbált egyedül repülni, de nem ment neki, mert még nem volt tapasztalata. Szeretett volna visszatérni oda, ahonnan elindult, de nem tudott. Útját fák lombjai, éles sziklák keresztezték. Az egyik oromba beleakadt. Fájdalmasan felnyögött és zuhanni kezdett.

 Abban a pillanatban ott termett mellette a Mester és megfogta. Határozottan, de nagyon kedvesen és szeretetteljesen átölelte, segített neki. Együtt lassan ereszkedtek.  A korlátig jutottak. Ott nézték a mélységet szorosan egymás mellett, mígnem a Mester a korlátról lejőve, Angyal háta mögé kerülve megvizsgálta a sérülést. Puhán végigsimította a testét, átkötözte fehér gyolccsal a sebet, majd így szólt:

–        „Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.” *

Ebben a pillanatban  Angyal mellé emelkedett, s együtt álltak újra, s a messzeséget nézték. Angyal lekuporodott és átölelte a Mester lábát. Sírt a fájdalomtól, mert hirtelen érezni kezdte, mi a mélység és a magasság. De a Mester felemelte, karjaiba vonta és azt mondta:

–        Szárnyalj, mert te szárnyalásra születtél!

Angyal hirtelen megint egyedül állt a hegyen.

 Majd lassan elindult…

*Márai Sándor

Védelem

A kilométereket másodpercek alatt gyűrte maga alá.

Száguldott.

Szélsebesen tartott a narancsszínű alkonyba.

A kihalt úttesten nem kellett másra figyelnie, csak a kanyarok ívére. Minden mozdulata automatikus volt. Másodpercre pontosan kiszámolta, mikor kell visszavennie a lábát kicsit a gázpedálról, mikor kell visszakapcsolnia egy sebességet. Többször járt már erre, de egyedül még sohasem. Eddig valaki mellett ült, vagy, ha ő vezetett, utasokat is vitt maga mögött. Most viszont csak önmaga volt az autóban.

A szélvédőn ritmusosan járt az ablaktörlő. Szemerkélt az eső.

Tisztában volt vele, hogy veszélyes, mikor az út színén még a porszemek csak éppen nedvesek. Ilyenkor könnyen elcsúszhat egy kanyarban.

Ennek ellenére gyorsan haladt. Egyre gyorsabban. Valahogy érezte, hogy most nem történhet vele semmi. Semmi, ami miatt aggódnia kellene. Teljes biztonságban érezte magát. Bízott önmagában. A jártasságában. A reakcióidejében. A körülményekben. A szerencsében.

A sorsban. Tudta, hogy most nem történhet vele semmi. Érezte, mintha védőangyala mellette ülne.

Az égbolt alján vörösen izzott a lemenő Nap korongja. Járművével nyugatnak tartott, a fény felé. A világossárga határvonalon egy furcsaságra lett figyelmes.

Egy női alak körvonalazódott ki a távolban. Széttárt karjával a lemenő Napot érintette.

Megemelte jobb kezével azt, majd egyre közelebb tolta. A fény vakítóan közeledett.

Jobbra pillantott, az anyósülésen a nő a tenyerében tartotta a fényes gömböt.

Elmosolyodott.

 Abban a pillanatban egy hatalmas zúgás kíséretében a fény a feje fölé került.

A kiérkező tűzoltók a felfordult személykocsit pillanatok alatt kimentették az árokból.

A törött autóban egy fiatal lány feküdt. Jobbján valaki ült. A lebukó napsugárban még látni lehetett a sérült arcán egy mosolyt, amit a mellette ülőhöz intézett.

Amaz gyengéden megérintette a lány vállát és kedvesen visszamosolygott. Mindezt már csak az alkonyi nap látta és értette.

Ahogy kiszedték a lányt a roncsból, akkor a női alak, kezében az izzó fénygömbbel,  lassan eltűnt az út menti fák között.

A sötétben szirénázva elindult a mentő.

A fák közül szemével még hosszan kísérte a villogó fényeket. Lassan felemelkedett és utánuk indult. Nem sietett, tudta mára kissé megpihenhet, mert védencére az éjjel hátralévő óráiban más is vigyáz…  

Bátorságpróbán (Egy gyertyafényes, kastélyi éjszaka emlékére)

Fényudvarban, remegő

mécslángokkal vegyülve,

a ragyogó telihold tükre

lobog szememben.

Bátorságpróbás agyam,

kastélypince labirintjában,

énem lidércével viaskodik –

vajon legyőzöm végre

önmagam?