Védelem

A kilométereket másodpercek alatt gyűrte maga alá.

Száguldott.

Szélsebesen tartott a narancsszínű alkonyba.

A kihalt úttesten nem kellett másra figyelnie, csak a kanyarok ívére. Minden mozdulata automatikus volt. Másodpercre pontosan kiszámolta, mikor kell visszavennie a lábát kicsit a gázpedálról, mikor kell visszakapcsolnia egy sebességet. Többször járt már erre, de egyedül még sohasem. Eddig valaki mellett ült, vagy, ha ő vezetett, utasokat is vitt maga mögött. Most viszont csak önmaga volt az autóban.

A szélvédőn ritmusosan járt az ablaktörlő. Szemerkélt az eső.

Tisztában volt vele, hogy veszélyes, mikor az út színén még a porszemek csak éppen nedvesek. Ilyenkor könnyen elcsúszhat egy kanyarban.

Ennek ellenére gyorsan haladt. Egyre gyorsabban. Valahogy érezte, hogy most nem történhet vele semmi. Semmi, ami miatt aggódnia kellene. Teljes biztonságban érezte magát. Bízott önmagában. A jártasságában. A reakcióidejében. A körülményekben. A szerencsében.

A sorsban. Tudta, hogy most nem történhet vele semmi. Érezte, mintha védőangyala mellette ülne.

Az égbolt alján vörösen izzott a lemenő Nap korongja. Járművével nyugatnak tartott, a fény felé. A világossárga határvonalon egy furcsaságra lett figyelmes.

Egy női alak körvonalazódott ki a távolban. Széttárt karjával a lemenő Napot érintette.

Megemelte jobb kezével azt, majd egyre közelebb tolta. A fény vakítóan közeledett.

Jobbra pillantott, az anyósülésen a nő a tenyerében tartotta a fényes gömböt.

Elmosolyodott.

 Abban a pillanatban egy hatalmas zúgás kíséretében a fény a feje fölé került.

A kiérkező tűzoltók a felfordult személykocsit pillanatok alatt kimentették az árokból.

A törött autóban egy fiatal lány feküdt. Jobbján valaki ült. A lebukó napsugárban még látni lehetett a sérült arcán egy mosolyt, amit a mellette ülőhöz intézett.

Amaz gyengéden megérintette a lány vállát és kedvesen visszamosolygott. Mindezt már csak az alkonyi nap látta és értette.

Ahogy kiszedték a lányt a roncsból, akkor a női alak, kezében az izzó fénygömbbel,  lassan eltűnt az út menti fák között.

A sötétben szirénázva elindult a mentő.

A fák közül szemével még hosszan kísérte a villogó fényeket. Lassan felemelkedett és utánuk indult. Nem sietett, tudta mára kissé megpihenhet, mert védencére az éjjel hátralévő óráiban más is vigyáz…