Emlék a konyhában

Szivárvány papírcsodává lettél.

Mikor kezembe akadt képed,

a nagytakarítás során,

szívem rejtekében felderengtél.

Bár láthatnálak megint,

kérem az eget s a földet,

anyám.

Szótlanul, búcsú nélkül

hagytad itt nekem

sárguló  emlékreceptjeid,

miket olvasva érzem

a régi illatot, mi a konyhába

költözött ünnepnapokon,

ahol már csak árván

és egyedül én sütök majd

hatlapost.

Az asztal előtt állva

csak hullnak könnyeim,

mert nem a hagyma csíp,

mit felaprítottam az ebédhez,

hanem  gyermekkorom emléke,

mely veled kezdődött

és velem marad itt,

örökre.

Jelenés

Megérintett. Pedig nem láttam.

Kihullott belőlem könnyekbe zártan.

Már nem sírok. Várok.

Tudom, hogy én is ott voltam az oltáron. 

Seb

Tapintatlan az éjszakai

csönd, s bennem mindent elönt 

a hiány, s vágy az iránt,

hogy istennő legyek.

Gondolatködöm gomolyog az éjben,

s nem ér el senkit, csak a kékben

lebeg, olyan, mint a seb,

mi be nem heged, s csak önmagam

marcangolja saját falósejtem.

Csak az álom,

mit mindig várok,

mi állandóan átlóg

a valóságból a tudatlan

mezejébe, felébreszt,

nem hagy aludni sem,

hiszen ott élek, s félek.

Félek, hogy csak álmodom,

hogy már csak álmodom,

hogy csak …

álmodom…

Lassan begyógyulok,

mint egy heg,

s nem marad

magamon más

csak egy seb.

Elalszom…

Reggelre

megmagyarázhatatlan

okból fáj magam

magamon.

Éjszaka a kertben

Tejfehér fényfátyolban
éjjeli lepke táncol.

A fekete bokrok közt
már csak a csend viháncol.

Elhalkult a tücsöközön,
a némaságban árnyékomnak

a vértelen hold köszön.
Fázom. Felöltözöm.