Pénteki hexameter

Mária pénteki könnyeit ontja a zápor imában,

élesen átüt a fájdalom ómene már a világra.

Csütörtöki hexameter

Csókja hazugnak az éj közepébe kiáltja az égig:

Itt van az isteni elme! – Na, majd mi kiontjuk a vérit!

Templom

Könny kupola kristály üvegén

megtörten csillog a fény.

Márványpadlóra felkentként

terül a hideg egyedüllét.

Keresztelőkút gyöngyöző

bánatvizét elhinti a mindenség.

Oltárkép fájdalommozaikja

elcsöppen, majd velem együtt

csurog tovább,

le a feszületen.

Éjjeli haikuk

 

Retinán ülő,

holdtükre keltette kép,

igazságaim.

Megbabonáznak,

varázslatuk befonja

fénynappalaim.

Halk hangjukat  a

madárdal  se űzi el,

bennem élnek mind.

Új holdfény, újra

álomködbe márt, ma is

új  életbe visz.

Napfelkelte

Még itt maradt az est morzsaléka –

bántó zajként feloldott tépelődés.

Öleléstől nem nyugvó, sápadt

kérdés – ezer válasz izzó fájdalma.

Csak lüktetett az éj csendjében –

gyöngyöző hajnali páraként

csapódott le az üvegen, amin

a holnap színtelen egét néztem.

A horizonton új nap közeledett

felém – éreztem a megújulás

sárga csodáját a könnyben

fürdetett, tiszta tejüvegen át.

A tűz

A

tűz

Hánykódó

 tűzkerék a lelkem,

 forog körbe szikrát hintve.

Kiégett szememben zsarátnok

pislákol, a szél szavára lobban

 a láng, feléled és mindent  

hamuvá éget.

A remény gyöngyei

Fagyöngy csók csüng a semmibe,

alatta kívánság szárnya lebeg.

Madárcsőrbe csípett vágy magja,

sárga gömbbe zárva hull.

Gyöngybe ágyazott remény-

 termése a holnapnak.

Reggel a völgyben

Tündérvölgyben dallam szól,

felhangzik a kakasszó.

Fáradt holdfény szikrázik,

mézes csókkal vágtázik,

éj lova szőrén világlik

tündérrabló fény.

Tündérlányka álmot lop,

énekével reggelt fon.

Sápadt napfény hintázik,

tó vizében tündöklik,

völgykatlanban trillázik

százezer rigó.

Gyümölcsszerető

Mikor (ét)vágya hajtja,

megtalálja erotikus gyümölcsét.

Olyankor kifacsarja

ízletes nektárlevét –

úgy, mint egy narancsot.

S az üres, aszott héját

kihajítja másnap

az ablakon…

Álmok, ha akarod...

A mozdulatlanná dermedt

tavasz, s a rügyszagú éjszaka

hangja lopakodik az ablakhoz.

A kicsorgó lámpa fényénél

a párkányról egy elhullott

madártoll indul a mélybe,

hogy táncot járjon

a páraszagú éjjel.

Vele együtt megkövült

esték álmai kelnek útra

vándormadár szárnyakon,

s repülnek a virradatba,

szinte alig hallhatón.

Ha  figyelsz a rebbenő

pillákra,  hajnalban még

az  álmokat  is láthatod.

De csak, ha akarod…

Igazgyöngy

Gyönggyé vált szavak…

Gurulva elveszítem őket a mában.

Emlékfüzért alkotva

lehullnak lét láncomról.

Fájón magánynyakamba akasztom őket

és fűzök álomkalárist magamnak.

Talán már igazat...

Vágy

Testemben szított,

tudatomban gomolygó

lélekfüst a vágy.

Fogyó időm

sántán hull alá az idő, pernyeként

száll  rám, s hozzámérve elveszik

a  semmiben

várom ebben a rezignált jelenben,  

hogy percekben mért években elmúljon

az életem

várok Rád, hogy eljöjj  értem,

majd egyszer, talán már én is

kész leszek…

virágnyelv

 

selymes barka bimbója,

fehér margaréta szirma,

rózsabokor bódító illata

és legényvirág nehéz szaga,

ma hideg jégvirág szavak –

cseppenként csorogva

folynak le a szánkból,

s maradnak

mementónak

a kelő napnak

Halálugrás

Sziklapárkányba

kapaszkodó tegnap, ott

lenn morajló a

holnap vize – pontozott

műugrás a semmibe.

Szivárvány

Indigóba ázott puhaság,

kikericsbe burkolt kacagás,

selyemben tündöklő napfény várt.

Az udvaron fehérbe bújva,

üvegszínű szellő játékát

zengedezték a mosott ruhák.

Haragos fűzöldbe ágyazott

meg a fiammal együtt apám,

s hallgatták a nyárelő zaját.

Aztán mohón a metszett pohár,

vörös málna színét kortyolták.

Kávé barnája a konyhában állt,

s tejfehérrel keverve ittuk

a színes vasárnap délutánt.

Beteg

Tűzhalálban forgó vére

hideg gyolcs után kiált.

Szíve dübörögve

kéri a megváltást.

Lába bársonya égő katlan,

homloka hamuvá perzsel.                       

Ajka, mint gejzír                          

lövell  tüzes permetet.

Beteg. Lázas.

Csak nyögdécsel,

mint elárvult gondolat,

ki egymaga marad

egy diskurzus alatt.

Betűnként...

Betűnként halok bele

a hajnalba,  testem versében

éjjel elveszett egy rím.

Talán nem fájna

Rám ült  ez az érzés csendesen:

talán,  most  nem fájna,

ha feloldódnék  hirtelen.

A Mérhetetlen Mindenségben

fényködként úszva

szolarizálnék

a felhőégen,

hogy tisztult tudattal,

meteorként becsapódva,

újra kezdjem az életem.

Azon túl van...

Azon túl van a hétköznapok ünnepe.

A kérdésekre a válasz.

A mulandó kifeszített pillanata –

az örökkévaló.

Azon túl van,

ott, mi nem látható,

csak tapintható.

Ott a szivárvány is szivárvány –

a lélekzenész játszik egy hárfán.

S folyton hallod a hegedűt,

az élet zenéjét.

A torta krémjét,

mi édes, azt te kapod.

Ott nem hordanak kalapot,

mert mindent levesznek,

ott is fedetlenek lesznek.

Ott van a vonal, mi átléphető,

ami vissza nem vonható

és ki nem törölhető.

Hol minden világos és érthető.

Az, csak a jelen időt ismeri….

Ott csak a jelen időt ismerik…