A mezei pacsirták hangja olyan, mint gyerekkoromban.
Akkor sokat jártam a
hátsó temető vadregényes bokrai és fái között. Igyekeztem kitalálni, hogy
milyen lehetett az az ember, akinek a sírja mellett éppen megálltam.
Régen, évek óta nem voltam ott.
Ma már csak az újba
járok.
Itt is hallani a
pacsirtákat a tavaszi - nyári melegben. A hegyoldal lankáján, az orgonabokrok
övezte parcellák között hozzád megyek.
Gondoltad volna?
Előtte el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen érzés ez,
neked virágot vinni ide.
Ide hozni.
A sírodnál állni.
Közben visszagondolni, hogy milyen is volt, mikor még velünk éltél. Mikor még gyerekként anyám voltál.
Képek villannak
agyamban, hallom a hangokat is. Olyan erősen érzem, hogy szorongatja valami a
lelkem.
Kislányként, mikor este féltem, akkor éreztem ezt a
fájdalmas szorítást.
Tudtam, hogy másnap elmúlik, ha felvirrad a nap, mikor újra
találkozunk reggel. Mikor azt mondod, kislányom, kelj fel!
Most én mondom, Anyu,
kelj fel…hogy megszűnjön ez a torkomon…
Kislányod
