Seb

Tapintatlan az éjszakai

csönd, s bennem mindent elönt 

a hiány, s vágy az iránt,

hogy istennő legyek.

Gondolatködöm gomolyog az éjben,

s nem ér el senkit, csak a kékben

lebeg, olyan, mint a seb,

mi be nem heged, s csak önmagam

marcangolja saját falósejtem.

Csak az álom,

mit mindig várok,

mi állandóan átlóg

a valóságból a tudatlan

mezejébe, felébreszt,

nem hagy aludni sem,

hiszen ott élek, s félek.

Félek, hogy csak álmodom,

hogy már csak álmodom,

hogy csak …

álmodom…

Lassan begyógyulok,

mint egy heg,

s nem marad

magamon más

csak egy seb.

Elalszom…

Reggelre

megmagyarázhatatlan

okból fáj magam

magamon.