Az Angyal szárnyalása

Egyensúlyozva állt a korláton a város felett,  a hegyen. Testén mindenhol horzsolásnyomok. Hátán hófehér szárnyak, puha tollpihével borítva. Az egyik kissé megtörve lógott, valami szivárgott belőle. Végigcsorgott a szárnyvégen, lehullott a földre. A porba csöppenve elterült, majd szív formába, tócsaként állt össze.

A tócsában a szikrázó kék ég és a felhők tükröződtek. Az volt szárnyalásának színhelye.

Most azonban meg kellett pihennie a hegyen, mert fájdalmai voltak.

Nemrég  tanult meg repülni. Még nem volt gyakorlata, ezért megtörtént az, amitől óvakodott: nekirepült a falnak és megsérült.

Félt a sérülésektől. Sokáig ezért sem szánta rá magát, hogy a fellegekbe emelkedjen. Félt a falaktól, vajon hogyan tud felettük átsuhanni, hogy ne történjen baj. Félt a zuhanástól, és a mélységtől. Attól a leginkább. De mindent felülírt a repülés mámora. Arra már régóta vágyott.

Segítséggel sikerült neki az első szárnysuhintásokat megtennie. Volt valaki, aki támogatta. A Mester, akitől megkapta élete első szárnyait.

 Gyönyörűek voltak. Fehér tollpihék sűrűn egymás mellé kötözve, a végén csillámló opálkövekkel. Angyal, amikor először kezébe fogta őket, gyöngyként potyogtak rá a könnyei. Ázottan vette magára , közben elképzelte, hogy milyen jó lesz majd felemelkedni velük. Ahogy a hátára csatolta, abban a pillanatban érezte, hogy lebeg. Csapkodni kezdett és egyre magasabbra került a levegőben. Lassan elhagyta a hegyet és vele együtt a Mestert is.

Próbált egyedül repülni, de nem ment neki, mert még nem volt tapasztalata. Szeretett volna visszatérni oda, ahonnan elindult, de nem tudott. Útját fák lombjai, éles sziklák keresztezték. Az egyik oromba beleakadt. Fájdalmasan felnyögött és zuhanni kezdett.

 Abban a pillanatban ott termett mellette a Mester és megfogta. Határozottan, de nagyon kedvesen és szeretetteljesen átölelte, segített neki. Együtt lassan ereszkedtek.  A korlátig jutottak. Ott nézték a mélységet szorosan egymás mellett, mígnem a Mester a korlátról lejőve, Angyal háta mögé kerülve megvizsgálta a sérülést. Puhán végigsimította a testét, átkötözte fehér gyolccsal a sebet, majd így szólt:

–        „Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.” *

Ebben a pillanatban  Angyal mellé emelkedett, s együtt álltak újra, s a messzeséget nézték. Angyal lekuporodott és átölelte a Mester lábát. Sírt a fájdalomtól, mert hirtelen érezni kezdte, mi a mélység és a magasság. De a Mester felemelte, karjaiba vonta és azt mondta:

–        Szárnyalj, mert te szárnyalásra születtél!

Angyal hirtelen megint egyedül állt a hegyen.

 Majd lassan elindult…

*Márai Sándor