Csodakert

A kertkapu, melynek gyerekkoromban

nem volt sokáig kilincse, zárja

 – s nyikorgott, mikor belöktem –

tárva – nyitva volt.

Sokszor éjjel sem hajtottuk be,

noha kincsekkel volt tele a kert.

Tavasszal örömtáncot látó krókuszok,

a rózsaszín sárgabarackvirág-zápor,

az illatozó gyöngyvirágtábor.

Zöld selymű sóskatenger,

s vörösen izzó paradicsomok sora –

mosatlan nyári szomjat oltva.

Címerüket lobogtatva

a mézédes aranysárga kukoricák,

esti harmatban taposott

ragacsos meztelencsigák.

Nyári duruzsoló cserebogarak zenéje,

a fecskék vihar előtt cikázó vad repülése.

S a ,,cseresnyefák” –  

a májusinál mindig a nagylétra állt,

és a nagyok kiváltsága volt

felülről köpni róla a magot.

Sárgán lángoló szőlőlugas

nyárutó mézes szőlőjével.

Évszakok színe,

íze, hangja ki –be járt

a csikorgó, nyitott kapun át.

Ma a fűszőnyegen ezüstlő emlékharmatok

cseppje hullik a kapunál:

a hátsó teraszon sütkérezett a boldogság,

a szárítókötélen lógott a nyári tisztaság

szaga, melybe anyánk öblítette holnapunk.

Mindez földből markolt,

kezem közt málló,

rögös tegnapok.

Az udvarban növő árnyas diófa,

lánykoromban még vézna volt, mint én.

A szálfaegyenes mogyorófa,

ma már a házat takarja,

s itt van a gyerekek taposta Tanulófa,

csenevész almától roskadozva.

Most is látom, hisz most is itt van

szerelmeim lábnyoma,

gyermekeim pillangót kergető kacaja,

apám kérges keze nyoma,

anyám halvány mosolya.

Ma már a kapu zárva van,

tündöklő emlékkulcsa

szívembe rejtve.

És elhagyni nem fogom soha,

mert örökké bennem él

puhán, aranylón a csodakert.

                                                                     

                             Apám kertje  (akril, vászon)