Minden

Minden egy tőről
fakad.

Minden onnan halad
a fény felé.

Minden általa van,
s lesz emberré.

A tengernél

Fényözönt csókol a parti homok

arcára a nap, porszemei hajnalaranyon

csillognak.

A nedves fényszőnyegen tipegve táncolnak

a madarak.

Szelíd csobbanással morajlik jó reggelt

a végeláthatatlan  Fekete –

tenger,  

végigsimítva rendületlen a  végtelen

rendet.

Hatalmas karjával Isten öleli körbe a medret.

Borongós tavasz

Nedves rigófütty

visszhangzik a tócsákban,

ott,  hol a  galambok

vízcsepp-reumás

szárnyaik borzolják.

Csordul a pára

a házfalakon,

penész lesz belőle,

ha hosszú napokon

nem csillan a napfény 

ragyogón.

Mindent elönt

nedves doh szaga,

s  nem látják a rigók

az igazi, szélszikra
tavaszt.

Azt, miben 

a kiakasztott,

mosott szennyes,

fél nap alatt

tiszta sejtelmet
visz az áthúzott
ágyneműbe,

szerelmet lehelve

a benne fekvőbe,

ölelve  a jövőt;  

virágportól nehéz,

buja éjszakát.

Ma nem tudom

kiakasztani a

vizes ruhát.

Csak élvezem

a borongós tavasz

friss ólomszagát.

A fény születése

A sötét a fényben

születik újjá,

lesz önmaga.

Ragyogó  szép.

Kontúrjai

kirajzolódnak,

s a sejtelem

valóvá lesz.

Kiteljesedés.

Mert...

 Mert mindenki egyszer megszületik
         valamiért,
mert mindenki egyszer, valamiért.

Mert mindenki egyszer lázad
         valamiért,
mert mindenki egyszer, valamiért.
                                               
Mert mindenki egyszer felnő
         valamiért,
mert mindenki egyszer, valamiért.

Mert mindenki egyszer harcol
         valamiért,
mert mindenki egyszer, valamiért.

Mert mindenki egyszer  él
         valamiért,
mert mindenki egyszer, valamiért.

Mert mindenki  egyszer meghal
         valamiért,
mert mindenki egyszer, valamiért.

Mert mindenki meghal egyszer.
                 Valamiért.
Mert?                             Miért?