A kertkapu, melynek gyerekkoromban
nem volt sokáig kilincse, zárja
– s nyikorgott, mikor
belöktem –
tárva – nyitva volt.
Sokszor éjjel sem hajtottuk be,
noha kincsekkel volt tele a kert.
Tavasszal örömtáncot látó krókuszok,
a rózsaszín sárgabarackvirág-zápor,
az illatozó gyöngyvirágtábor.
Zöld selymű sóskatenger,
s vörösen izzó paradicsomok sora –
mosatlan nyári szomjat oltva.
Címerüket lobogtatva
a mézédes aranysárga kukoricák,
esti harmatban taposott
ragacsos meztelencsigák.
Nyári duruzsoló cserebogarak zenéje,
a fecskék vihar előtt cikázó vad repülése.
S a ,,cseresnyefák” –
a májusinál mindig a nagylétra állt,
és a nagyok kiváltsága volt
felülről köpni róla a magot.
Sárgán lángoló szőlőlugas
nyárutó mézes szőlőjével.
Évszakok színe,
íze, hangja ki –be járt
a csikorgó, nyitott kapun át.
Ma a fűszőnyegen ezüstlő emlékharmatok
cseppje hullik a kapunál:
a hátsó teraszon sütkérezett a boldogság,
a szárítókötélen lógott a nyári tisztaság
szaga, melybe anyánk öblítette holnapunk.
Mindez földből markolt,
kezem közt málló,
rögös tegnapok.
Az udvarban növő árnyas diófa,
lánykoromban még vézna volt, mint én.
A szálfaegyenes mogyorófa,
ma már a házat takarja,
s itt van a gyerekek taposta Tanulófa,
csenevész almától roskadozva.
Most is látom, hisz most is itt van
szerelmeim lábnyoma,
gyermekeim pillangót kergető kacaja,
apám kérges keze nyoma,
anyám halvány mosolya.
Ma már a kapu zárva van,
tündöklő emlékkulcsa
szívembe rejtve.
És elhagyni nem fogom soha,
mert örökké bennem él
puhán, aranylón a csodakert.
Apám kertje (akril, vászon)
