Önismeret

Illatos rózsaszellőt

és keserédes

fűzöldet nyelsz,

mikor megkóstolod

a tavaszt.

Cserebogár zsongást

kavar az esti

mozdulatlanság,

és vár egy

átalvatlan

éjszakára,

hogy 

későtavaszból

koranyár legyen,

borospoharadban

a telihold remegjen

addig,

míg  a hajnali

tejeskávé

átmelengeti

fagyott ujjaid,

s olvasásban

elgémberedett

tested- lelked.

Tiszta és éles

tudatod pedig  

az ablakon

is túllát:

az élet értelmét

és legigazabb

voltát is felismeri.

Csak dühöngő

önmagadat

nem tudja

megismeri soha.  

A tél (részlet)

Fehér lepelként

hulló piheszárnyakkal

mindent elborít

a tél. Szikrázva,

napsugárban olvadó

jegét csillogva

lerázza, a fák

nyögve tartott  terheit

busongva dobja

le a hófödte

avarba.  A zúgó szél

ölelése fáj

az arcomon,  egy

jégcsepp gurul végig a

jéghideg tájon.

Múlt, jelen, jövő

Tegnap tócsáiban időtlen

 tocsogunk, múlt sara

 szárad talpunk alatt.

 Koszoljuk a jövő időt.

Minden csak múlt lesz

a jelenben egy pillanat alatt.

Már csak kihunyt jelen a jövő.

Csak  egy holt idea.

Új nap

Csontsovánnyá fogyott éjjel,
halkan haldokol
a hajnal peremén.

Borotvaél, amin táncol,
és csak ezredmásodperc
választja el a naptól,

melyben összesűrítve, 
rózsaszín – lilán
lobog a remény fénye;

a ma,  mellyel
közelebb kerülhetsz
a holnap – mennyországhoz.

Krétarajz

Leülepedett minden,

mint maroknyi krétapor –

törmelék az asztalon.

Ábrát rajzolnak bele,

egy összefüggő

ponthalmazt,

melyen  elérhető

már a messze.

Az, hol majd a

fehérség  szemcséimből

megalkotnak  engem is,

s akkor lelkem vonalát

újraértelmezve 

rajzol  meg  itt,

lenn, valaki

az aszfalton…