Lány a padon

Valahol a szürke térben

az éj sápadt szivárványként 

ragyog.

A visszhangzó kék sötétben 

egy szomorú lány zokog.

Uram, öleld körül nagy 

fájdalmát, mi kínnal sajog.

Elhalkul a lány, lassan

talán már felébredtek az 

angyalok.

Ha

Halott leszek,

ha nem ölelsz,

vértelen, néma halott.

Néma lesz a sikolyom is,

ha meghalok.

Nem hallasz meg,

ha szólok, nem érzed,

mikor mosollyal cirógatok.

Láthatatlanként majd csak 

a képzeletedben leszek

élő halott.

Tenyeredben lesz 

minden mozdulat,

mivel álmodban megölelsz,

feltámasztva engem,

ha meghalok.

Dobszó

A kavargó éj sötétje
minden neszével
az ölelő vigaszt kutatja.

Tengernyi zaj ma
a tücskök dala,
fájón durva,
cincegő szavak.

Most minden
a  hangos kínt
dobolja, hiányzol,
gyere haza.

13.

A hegy tetején

tizenharmadikként csak

te és én vagyunk.

Vég nélkül

Most vég nélkül csak.
Ha tudva éreznéd, ha...

Ölelésbe zárnám.
Emléket. Szépet.

Mindent, amit érzek.
Mindent, amit kéne.

Mindent, mit én. Te.
Tökéletlen vagyok.

Így csak széttört
darabokban adok.