Apám kertje

 

Tücsökzenében fürdő titoktánc,

       virágsziromba öltözött fényvarázs.

                    Meggyízű csókot ont a nyár.

                            Apám kertjében mindig szelíd szél jár.

Gyermekkor

Könnyharmatos

gyöngycseppből gyúrt emlékek

folynak lelkembe.

Levél Anyunak

A mezei pacsirták hangja olyan, mint gyerekkoromban.

 Akkor sokat jártam a hátsó temető vadregényes bokrai és fái között. Igyekeztem kitalálni, hogy milyen lehetett az az ember, akinek a sírja mellett éppen megálltam.

Régen, évek óta nem voltam ott.

 Ma már csak az újba járok.

Itt is hallani  a pacsirtákat a tavaszi - nyári melegben. A hegyoldal lankáján, az orgonabokrok övezte parcellák között hozzád megyek.

Gondoltad volna?

Előtte el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen érzés ez, neked virágot vinni ide.

Ide hozni.

A sírodnál állni.

Közben visszagondolni, hogy milyen is volt, mikor még velünk éltél. Mikor még gyerekként anyám voltál.

 Képek villannak agyamban, hallom a hangokat is. Olyan erősen érzem, hogy szorongatja valami a lelkem.

Kislányként, mikor este féltem, akkor éreztem ezt a fájdalmas szorítást.

Tudtam, hogy másnap elmúlik, ha felvirrad a nap, mikor újra találkozunk reggel. Mikor azt mondod, kislányom, kelj fel!

Most én mondom, Anyu,  kelj fel…hogy megszűnjön ez a torkomon…

                                                                                                                                            Kislányod

                                                                                                                            

Mikor… ( Kinguskának)

Kicsiny kis bimbócskámból

 fakadó

szűztiszta virágszálam

 vagy nekem.

Te tettél anyává,

mikor lüktetett vérünk eggyé keveredve.

Te tettél azzá,

mikor először gyöngyház szemedbe néztem,

egy nagyon szikrázó vasárnap délután,

 azon a télen.

Mikor magzatmázzal törékeny testeden

aggódva mellemre vettelek,

hogy vajon jó anyád leszek-e. 

Mikor először mosoly fakadt arcodon,

egy gyönyörű éjszakán,

emlékszem,

ekkor szóltál

olyan kedvesen

 kékfényű szemeddel hozzám. 

Mikor betegágyadnál féltőn néztelek

s merengtem,

hogy mivé leszel te

s én,

 ha már nem leszel velem.

Mikor először mondtad ki nevem,

mikor tipegtél elém ölelőn,

mikor  búcsúztál, oly őrjítőn  

állva könnyeid zuhatagában.

Mikor nevetve felém futottál,

és átölelted szuszogva nyakam,

ilyenkor nem tudtam  hol kezdődik magam,

s te. 

Akkor, mikor együtt

nevettünk,

hintáztunk,

 a felhőket néztük,

vagy mikor a csendet figyeltük

összebújva

csak mi ketten.  

Amikor velem sírtál,

mert nagyon fájt a lelkem.

Mikor esti mesémen együtt aludtunk el,

mikor derűs reggel

 kincseid repítetted:

csókod és nevetésed.

Mikor először rajzoltad meg

anyaságom

  hótiszta papírra

szereteted

színeivel.

Mikor először olvastál nekem.

És sokszor

mikor (ma is) nekem szeretetet

vallottál,

patakokban folyt a könnyem.

Mert te tettél anyává,

édes, drága

 kincsem.

Örökségem

Halálodban sorsom.

Bennem mozdulatod.

Gyermekeimben véred.

Arcomon mosolyod.

Anyu, én te vagyok.