Kicsiny kis bimbócskámból
fakadó
szűztiszta virágszálam
vagy nekem.
Te tettél anyává,
mikor lüktetett vérünk eggyé
keveredve.
Te tettél azzá,
mikor először gyöngyház szemedbe
néztem,
egy nagyon szikrázó vasárnap
délután,
azon a télen.
Mikor magzatmázzal törékeny
testeden
aggódva mellemre vettelek,
hogy vajon jó anyád
leszek-e.
Mikor először mosoly fakadt
arcodon,
egy gyönyörű éjszakán,
emlékszem,
ekkor szóltál
olyan kedvesen
kékfényű szemeddel hozzám.
Mikor betegágyadnál féltőn
néztelek
s merengtem,
hogy mivé leszel te
s én,
ha már nem leszel velem.
Mikor először mondtad ki
nevem,
mikor tipegtél elém ölelőn,
mikor búcsúztál, oly őrjítőn
állva könnyeid zuhatagában.
Mikor nevetve felém
futottál,
és átölelted szuszogva
nyakam,
ilyenkor nem tudtam hol kezdődik magam,
s te.
Akkor, mikor együtt
nevettünk,
hintáztunk,
a felhőket néztük,
vagy mikor a csendet
figyeltük
összebújva
csak mi ketten.
Amikor velem sírtál,
mert nagyon fájt a lelkem.
Mikor esti mesémen együtt
aludtunk el,
mikor derűs reggel
kincseid repítetted:
csókod és nevetésed.
Mikor először rajzoltad meg
anyaságom
hótiszta papírra
szereteted
színeivel.
Mikor először olvastál
nekem.
És sokszor
mikor (ma is) nekem
szeretetet
vallottál,
patakokban folyt a könnyem.
Mert te tettél anyává,
édes, drága
kincsem.
