Éjjeli haikuk

 

Retinán ülő,

holdtükre keltette kép,

igazságaim.

Megbabonáznak,

varázslatuk befonja

fénynappalaim.

Halk hangjukat  a

madárdal  se űzi el,

bennem élnek mind.

Új holdfény, újra

álomködbe márt, ma is

új  életbe visz.

Napfelkelte

Még itt maradt az est morzsaléka –

bántó zajként feloldott tépelődés.

Öleléstől nem nyugvó, sápadt

kérdés – ezer válasz izzó fájdalma.

Csak lüktetett az éj csendjében –

gyöngyöző hajnali páraként

csapódott le az üvegen, amin

a holnap színtelen egét néztem.

A horizonton új nap közeledett

felém – éreztem a megújulás

sárga csodáját a könnyben

fürdetett, tiszta tejüvegen át.

A tűz

A

tűz

Hánykódó

 tűzkerék a lelkem,

 forog körbe szikrát hintve.

Kiégett szememben zsarátnok

pislákol, a szél szavára lobban

 a láng, feléled és mindent  

hamuvá éget.

A remény gyöngyei

Fagyöngy csók csüng a semmibe,

alatta kívánság szárnya lebeg.

Madárcsőrbe csípett vágy magja,

sárga gömbbe zárva hull.

Gyöngybe ágyazott remény-

 termése a holnapnak.

Reggel a völgyben

Tündérvölgyben dallam szól,

felhangzik a kakasszó.

Fáradt holdfény szikrázik,

mézes csókkal vágtázik,

éj lova szőrén világlik

tündérrabló fény.

Tündérlányka álmot lop,

énekével reggelt fon.

Sápadt napfény hintázik,

tó vizében tündöklik,

völgykatlanban trillázik

százezer rigó.