Bátorságpróbán (Egy gyertyafényes, kastélyi éjszaka emlékére)

Fényudvarban, remegő

mécslángokkal vegyülve,

a ragyogó telihold tükre

lobog szememben.

Bátorságpróbás agyam,

kastélypince labirintjában,

énem lidércével viaskodik –

vajon legyőzöm végre

önmagam?

Földi szerelem

Tavaszutón koppanó

záporvirág – magok,

fölötted húzódó

szivárványszirom,

ha hagyod…

az leszek neked.

Nyárüde hajnalod,

madárdalos

harmatkedved leszek.

Bevonlak nap zajával,

alkonypírral,

éj csendjével…

azt teszem, ha kéred.

Holdfüzér kezedig ér.

Gyújts csillagot nekem…

ha kérem.

Az ősz zamata

Nyár alma íze

után, szőlőszem leve

csurran a szájba.

Álommorzsák

Mohába ágyazott álmok

selymes puhasága  ismerősen érint.

Benne énem lágysága  minden

keménységet  felold, 

s marad morzsa a reggelihez is.

Folyótánc

Tükörfény bálterem, rajta keringőző, örvény táncosok.

Selyem ruhájukat a délutáni Nap hangtalan szövi.

Széles folyamban sodródó táncukat, a part menti fák

hegyéről, a fekete kárókatonák  szótlanul lesik.

A füzek vízig hajolva, alázattal bókolnak előttük ,

zöldes-lila szitakötők áttetszőn szárnyalnak felettük.

Felhőhíd vattahab csillárja alatt, korhadó fa ázott

kérgét, a násztánc-víz  sebesen  nyaldossa.  Málló,

görbe, öreg ága remegőn átöleli az örvénykedvest.

Csillog rajta a folyótánc nedve. Nászuk beteljesedve.