Dobszó

A kavargó éj sötétje
minden neszével
az ölelő vigaszt kutatja.

Tengernyi zaj ma
a tücskök dala,
fájón durva,
cincegő szavak.

Most minden
a  hangos kínt
dobolja, hiányzol,
gyere haza.

13.

A hegy tetején

tizenharmadikként csak

te és én vagyunk.

Vég nélkül

Most vég nélkül csak.
Ha tudva éreznéd, ha...

Ölelésbe zárnám.
Emléket. Szépet.

Mindent, amit érzek.
Mindent, amit kéne.

Mindent, mit én. Te.
Tökéletlen vagyok.

Így csak széttört
darabokban adok.

Némán

Csak lenni némán,

szótlanul,

míg az utolsó csillag is

kihuny.

Érezni tenyeredben

magam,

szeretve lenni

hangtalan.

A pillanatba zárva

magunk,

csókba ölelve

holnapunk.

Altatónk virradat 

fénye,

napsugár magunk

reménye:

tudunk szeretni
újra,

mindig,
örökre.

Reflexió

Ott van, hol volt,

s a még tovább,

ott van minden,

ott, mi magadba zár,

ott szunnyadva holnapunk

s vérbe zárt imánk,

ott a volt, ott a lesz,

hol egymást,

s te feloldoztál…